5. fejezet- Isabella

Sziasztok!
Sajnálom Sajnálom, tényleg, de cserébe egy elég hosszú fejezettel jöttem és már neki is állok a kövi fejezetnek.
Zenehallgatóknak ajánlom hozzá: Katy Perry-től a Roar c. számot.
Puszi:
LilyV

„Olyan a nő, akár a szél s a vihar; hogy mire képes, senki előre meg nem mondhatja.”
/ Robert Merle /

Tudtam, hogy mire számítsak. Emlékszem milyen volt, mikor apa az Amazonoknak meg az Egyiptomiaknak mutatott be. Ilyenkor érződik csak rajta igazán, hogy mennyire eszeveszettül büszke rám. Ez egyszerre kellemes és kellemetlen érzés. Emlékszem a kutató tekintetekre, amik azt kémlelik, hogy milyen földönkívüli vagyok. Pedig nem én vagyok az egyetlen félvér ezen a nyamvadt bolygón, csak annyira kevesen éljük túl a szülést – még így is nagyobb esélyekkel, mint az anyáink – hogy ritkaság számba megyünk, sokak számára nem vagyunk többek, mint mondák. A probléma csak ott kezdődik, amikor a mesékből valóság lesz. Cullenekkel együtt hagytuk el a tróntermet és benne az eltakarításra váró romokat. Egy óra múlva minden olyan lesz, mintha soha nem is lett volna vacsora …
- Carlisle, megfelelne, ha 10 perc múlva találkoznánk, a ti társalgótokban? Szeretnénk rendbe szedni magunkat. - szólt anya kedves lágy hangon.
- Amennyire csak szükségetek van Sulpicia, a családunk már Alice-t ismerve tudja, hogy mikor érkeztek. - mosolygott el a család feje. Én nem szóltam semmit, csak egy mosoly kíséretében és persze Jane-nel és Alec-el visszamentünk a szobámhoz. Alec szigorúan a folyosón várt, míg én átöltöztem és elvi vitát folytattam Jane-nel, hogy márpedig az a kinyúlt fehér póló tökéletes lesz és szörnyen kényelmes is. De persze alul maradtam a vitában, így egy elegánsabb inget kényszerültem felvenni. Lenge volt és kényelmes, de ezt persze nem osztottam meg Jane-nel. Alec csak nevetett rajtunk. Kicsit aggódtam, hogy elkések, nem szoktam kalkulálni az emberi tempóval. De még 3 perccel előbb is odaértem, pedig tényleg szigorúan betartottam az emberi sebesség határait. Ugyan anyáék még nem voltak ott, de a Cullen család teljes létszámban jelen volt.
- Helló. - köszöntem, a lehető legközvetlenebbül és lehuppantam az egyik fotelbe. Jane és Alec viszont még mindig ott voltak, mint két néma kőangyal. Természetesen Cullenek is üdvözöltek. De senki nem szólt, így Jane-ek felé fordultam. - Nyugodtan menjetek el.
- Minket apád azzal bízott meg, hogy figyeljük minden lépésed, míg tartanak a tárgyalások. Meg kell védenünk téged. - magyarázta Alec
- Ugyan, a vegák fognak legutoljára megtámadni. - mosolyogtam Alec-re. Még én is színtisztán hallottam, ahogy a kihívás cseng a hangomban, kíváncsi voltam, hogy ki veszi fel a kesztyűt és nem kellett csalódnom, Emmett azonnal kapott az alkalmon.
- Ugyan kislány, lehet, hogy félvér vagy, lehet, hogy mi nem iszunk ember vért, de attól még én erősebb vagyok nálad. - hívta fel magára a figyelmem. Én pedig tudtam, hogy mit teszek. A szívverésemre koncentráltam, egyre lassabban dobogott a szívem, míg mire elkezdtem beszélni, már teljesen megállt és nem dobogott többet, ezzel együtt a szemem is bevörösödött.
- Megígértem Caiusnak, hogy jól fogok viselkedni. A lehető legemberibben, és természetesen én mindig teljes mértékben szót fogadok a családomnak. - mosolyogtam ártatlanul Emmett-re. Elértem a kellő hatást, láttam a döbbenetet rajtuk. Felnevettem az arcuk láttán, majd felhagytam a szívverésem manipulálásával és hagytam, hadd tegye azt, amit és ahogy akar. A szívverésem visszaállt, alig vert percenként 20-at, de ez most normális volt. Emmett elismerően füttyentett egyet. Ő a bunyó párti a családban. Nem kérdeztek semmit, gondolom apáékat várták ezzel, míg Alice szólalt meg.
- Mikor elindultunk, én mondtam, hogy valami meg fog változni. De nem hittétek el.
- Nem láttad előre, igaz? - mosolyogtam.
- Nem, de miért nem? - kérdezte érdeklődően.
-Szóval … - kezdtem volna, de ekkor betoppant anya.
- Sziasztok. Bocsánat, de Aronak hirtelen sok dolga lett. És nem tud itt lenni, de végül is Bella is tud válaszolni minden kérdésetekre. És ha megbocsájtotok én sem maradnék itt.
- Persze nem probléma. De mi történt? - kérdezte Carlisle.
- Holnap jön Anatoli? - kérdeztem én.
- Igen, szóval apád most mindent próbál megszervezni, de őszintén szólva egyikünk sem igen bízik benne. - magyarázta anya.
- Nyugodtan menj csak. - mosolygott rá kedvesen Esme.
- Sajnálom, tényleg, de holnap délelőtt elmehetnénk Siena-ba.
- Szívesen veled tartok. - mondta Esme valamint Rosalie és Alice is bólogattak.
- Akkor 9-kor, a kocsiknál találkozunk. - zárta le a gyors beszélgetést anya, majd rám nézett. - Ha mindent megbeszéltek, apáddal beszélni akarunk veled, Kicsim.
- Nagyon dühös, igaz? - kérdeztem kissé aggódva.
- Nyugodtabb, mint tegnap volt. - válaszolta anya, de ez nem nyugtatott meg különösebben. Adott egy puszit, majd már itt sem volt.
- Most már tényleg elmehettek. - néztem Jane-ékre, akik végül elbúcsúztak és elmentek.- Hallottátok, rengeteg időm van, szóval kérdezzetek nyugodtan. - mosolyogtam szívélyesen Cullenekre. Emmett felnevetett.
- Ejnye-bejnye rossz fát tettél a tűzre Belluska? - Carlisle azonnal rendre utasította a fogadott fiát.
- Emmett, kérlek, tisztelettel beszélj Bellaval. - én viszont csak nevettem. Tetszett Emmett stílusa.
- Hagyjad Carlisle. Emmettnek igaza van. De ha még egyszer Belluskának hívsz kitekerem a nyakad. - mondtam kislányos vigyorral. - De addig is kérdezzetek bátran.
- Akkor mit szólnál, hogyha az elejéről kezdenénk. Tudod, mint orvost érdekel, hogy hogy zajlott anyukád terhessége. Nem tudom, hogy mit tudsz róla. - kezdte Carlisle kíváncsian.
- Persze, már párszor végig hallgattam. - sóhajtottam fel. - Nos ugye anya még ember volt. Ránk félvérekre jellemző, hogy gyorsan fejlődünk. A terhesség 12 hétig tartott, addig én eljutottam arra a fejlettségi szintre, amire az emberi embriók 9 hónap alatt jutnak. Anya elég sokat szenvedett, túl sok energiáját és vérét használtam fel a fejlődésemhez. Apa próbált többet megtudni rólam, de ez nem volt túl egyszerű, elég kevés félvér lófrál a világban. Mivel már akkor is mutatkoztak a félvértulajdonságaim, így sajnos sok fájdalmat okoztam anyának, sokszor törtek el a csontjai is. Az utolsó 2 hétben anya is ivott vért, ettől ideig óráig jobban volt. Aztán a szülésbe belehalt, szerencsére apáék időben megharapták és beindult az átváltozása.
- És hogy születtél meg? Természetes úton? - faggatott tovább, én pedig a fogaimra mutattam.
- Elkezdtem kirágni magam, apa segített. Elég morbid lehetett. - láttam a döbbenetet és az undort az arcukon.
- És utána mi történt? - kérdezte Carlisle kíváncsiságtól csillogó szemmel.
- Utána is gyorsan fejlődtem. 4 év alatt elértem a mostani formám. Apáék aggódtak is, hogy tiszavirágéltű leszek. De aztán megálltam a fejlődésben. És azóta sem öregedtem semmit sem.
- És milyen hatással van rád, ha nem fogyasztasz vért?

- Előtörnek az emberibb tulajdonságaim, de vér nélkül is életben maradnék. Ha nem iszok vért, akkor több alvásra van szükségem és több emberi ételre. A szívem gyorsabban, ver, majdnem emberien. A bőröm elvékonyodik, és könnyebben megsebesülök.
- Tehát ha vért iszol, akkor megerősödik a bőröd? És most is alszol? 
- Igen, mindig szükségem van alvásra, de miután vért ittam, max 1-2 órára. Ha nem iszok rendszeresen vért, akkor ugyanolyan könnyen szerzek sérülést, mint az emberek, de ha a sérülés után vért iszok, akkor se perc alatt begyógyul. Most, hogy ittam, most csak annyira lehet bennem kárt tenni, mint bennetek. - mosolyogtam.
- Ezt hogy érted?
- Van nálatok kés vagy valami hasonló? - kérdeztem, de mind csóválták a fejüket. Persze a vámpírok miért tartanának maguknál ilyesmit? - Hát akkor valamelyikőtök próbáljon megharapni. - ahogy kimondtam rájöttem, hogy ez sem túl nyerő ötlet, mivel vegak. Milyen nehéz az élet velük. Senki sem repesett az örömtől. - Na jó, nem kényszer. - előkaptam a mobilom és írtam Liamnek, hogy jöjjön. Nem kellett sokat várnom rá. - Úgy tudom, hogy jóba letettek, vagy legalábbis, ismerkedtek Liammel. Ezért remélem, hogy nem probléma, hogy megkértem, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Nem, szívesen látjuk Liamet. - mosolygott kedvesen Esme.
- Engem meg se kérdezel, mi? - huppant le a karfámra Liam.
- Idejöttél, saját akaratodból. - vontam vállat.
- Caius azt mondta, hogyha jót akarok, akkor nagyon messziről elkerüllek.
- Nyugi, apáék örülnek, hogy esetleg mellénk álltok. Nem hinném, hogy bántana téged bárki, amíg fennáll a szövetség lehetősége.
- Igazad lehet. Szóval, mit keresek itt?
- Segítesz demonstrálni. Harapj meg. - mondtam a lehető legkomolyabb hangon. Soha nem kértem tőle ilyet és nem is mondtam, hogy mi történne, ha megharapna. De bízott bennem, nem kérdőjelezett meg. Már épp a nyakam fele hajolt, amíg leállítottam. - Hé, azért ne használd ki a helyzetet. Nem vagyok sem a szeretőd sem a vacsorád. - mosolyodtam el.  
- Bocs, de eddig nem igen haraptam meg senkit aki nem egyik vagy másik, vagy olyan, akinek a fejét akartam letépni. - vont vállat. Inkább nem mondtam erre semmit. És felé tartottam a csuklom belső oldalát. Nem vacillált sokat. Hogy fájt-e, persze, de ha ma nem ittam volna vért, akkor sokkal rosszabb lett volna. Így fintor nélkül tűrtem a harapását. A bőröm persze sértetlen volt. Liam-en is látszott pár pillanatig a döbbenet, de aztán hamar összeszedte magát.
- És még milyen vámpírtulajdonságaid vannak? - kérdezte újra Carlisle.
- Öhm, olyan erős vagyok mint egy átlag vámpír, és olyan gyors is, vagy talán egy kicsit gyorsabb. De ezek állandóak, ha nem iszom vért, akkor is így van. Ha gondolod, majd később adok vért, hogy megvizsgálhasd. - mosolyogtam rá. - De apa bevizsgáltatta elvileg a vérem teljes mértékben emberi.
- Igazán hálás lennék. - mosolygott vidáman Carlisle. Apának igaza volt, igazi hivatásember, akinek mindene a hivatása.
- Van más kérdésetek? - Carlisle nemlegesen ingatja a fejét, miközben gondoltaiba merül. De aztán Alice szólal meg.
- Szóval térjünk csak vissza oda, hogy miért nem láttam, hogy itt leszel? Miért nem látom a jövőd? - kérdezte kíváncsian.
- Áh, igen. A képességorientáció néha szörnyű dolog a közelemben. - nevettem fel. - Mint néhány vámpírnak, úgy nekem is van különleges képességem.
- Tényleg? - kérdezte döbbenten Liam.
- Nektek nincs képességetek, ezért nem kellett magyaráznom az enyémet.
- Ugye nem vagy te is agyturkász, mint az apád? - néz rám könyörögve, majd eszébe jut a másik agyturkász. - Bocs Edward, de szeretem, ha van magánszférám, főleg a gondolataimnak.
- Semmi gáz, már megszoktam. - válaszolt Edward.
- Nem, nem vagyok gondolatolvasó. Az én képességem egy pajzs. Ez nagyon sok képességet kivéd, ezért nem látod a jövő, nem érzed az érzéseimet és nem hallod a gondolataimat.
- Ez felettébb érdekesen hangzik. És hogy működik? - zökkent ki előző elmélyüléséből Carlisle.
- Általánosan a pajzs véd a képességektől, ehhez nekem nem kell semmilyen erőfeszítést tennem. De ha akarom, akkor ki tudom terjeszteni másokra is a pajzsomat. Ehhez elég nagy erőfeszítésre és koncentrációra van szükség. Ekkor a pajzson belül lévő vámpír ugyanúgy védi a pajzsom és ha esetleg képessége is van, akkor addig, míg a pajzs alatt van, addig hat rám a képessége. - nagyjából fél perces csend után összecsaptam a kezeimet, ezzel kirángatva őket a gondolkodásból. - Szívesen megmutatom, hogy mit tudok, ha csak nem ijedtetek meg annyira, hogy nem mertek kiállni ellenem. - néztem Emmett-re, tudtam, hogy neki tetszeni fog az ötlet.
- Ezt vegyem kihívásnak kislány? - kérdezte örömtől csillogó szemmel.
- Annak szántam brumi. - mosolyogtam rá, mire ő felnevetett. Majd felállt és kiugrott az ablakon. - Mindig mondták, hogy szereti a bunyót, de hogy ennyire. - csóváltam a fejem és követtem őt az ablakon át. Hallottam, ahogy a többiek is követtek minket. Emmett már felvette a támadó állást, én is követtem a példáját. Láttam, ahogy felém ugrik, a torkomra célzott. Bár ő volt az erősebb, de én gyorsabb voltam nála, sokkal. Elléptem előle, hagytam, hogy a földre érjen és mielőtt még fel tudott volna kászálódni én már hátraszorítottam a kezeit és az állára tettem a kezem. Az imitált harcoknak ez jelenti a végét, míg az éles harcnak ez csak a kezdete. - Én figyelmeztettelek, hogy gyors vagyok. - mosolyogtam rá.
- Már egyszer mondtam, hogy ezzel igen csak végig sétálsz mindenki hiúságán, akit legyőzöl, legalább pár percig hihette volna, hogy győzni tud. - kommentálta Liam.
- Engem arra tanítottak, hogy ne játsszak a célponttal. - vontam vállat.
A harc után döbbenet és csodálat vett körül a Cullen család részéről, de én nem maradtam velük sokáig, inkább visszavonulót fújtam, mert holnap – illetve már ma – nehéz nap elé nézek. Persze, előtte még benéztem apáékhoz és megkaptam a fejmosást amiért titkolóztam, meg azért is, mert veszélybe sodortam magam.

4. Fejezet – Royal Dinner

Sziasztok!
Sajnálom a késlekedést, de pár napos nyaralás megzavart és a másik blogomra is feltettem a frisst.
Ha minden kóser, akkor lehet, hogy hamarabb felkerül a következő rész, de inkább nem mondok semmit sem. :)
Aki szeret nosztalgiázni, annak ajánlom hozzá Avriltől az Alice in the wonderland c. számot.
Puszi:
LilyV

 „Visszaemlékeztem arra az igazságra is, aminek mindig is a tudatában voltam: egy nő sohase tárja fel egy férfi előtt azt, amire gondol. (...) Titokzatosságunkban rejlett a hatalmunk. Ez olyan elemi bizonyosság volt, ami nemzedékek során sem változott.”
Karen Essex

4 órán keresztül politikáról beszéltek, egy szó sem hangzott el a kitörni készülő háborúról. Én csak ritkán tettem egy-egy hozzáfűzést az egyes királyságokra, akik még nem foglaltak állást. Olyan kis klánok is szóba kerültek, akikről eddig még nem is hallottam. Kellemesen éreztem magam, kivéve, amikor étkeztem, az evőeszközeim halk zaja számomra elég zavarónak tűnt, de úgy látszott senki sem foglalkozik vele. Apa már épp lefújta volna a mai megbeszélést, mivel hamarosan érkezik a vacsora, ami után még egy rövidebb megbeszélést kíván beiktatni. Tudom, hogy csak miattam szakítottuk meg a megbeszélést, mivel egyre álmosabb lettem, ami nem sokat segített az értelmi hozzáfűzések kiötlésében.

- Akkor most tartsunk egy kis szünetet, míg meghozzák a vacsorát. Természetesen mindenkit szívesen látunk, de nem kötelező a részvétel. - mind tudtuk, hogy ez a vegáknak szól.
- Mire érkeznek meg Paulék? Ugye még van időm elszaladni a mosdóba? - kérdeztem apát, de végül Caius válaszolt.
- Ne aggódj, nélküled nem kezdjük el a vacsorát. Hercegnő. - mosolygott büszkén. Azt hiszem ő az egyetlen aki tényleg büszke rá, hogy itt vagyok.
- És futhatok? - néztem rá könyörgően.
- Én nem akarom végig hallgatni a Cullen, Denalik kérdéseid, szóval. Igyekezz emberien viselkedni.
- Ohh, oké.- szóltam lehangolóan, majd szépen, lassan, emberi tempóban sétáltam Jane és Alec kíséretében. A folyosóra kiérve halkan beszélgettünk. A megbeszélésről és a jelenlétemről. Míg Maria és a jelenlegi párja Juan meg nem jelentek.
- Bella, beszélhetnénk négyszemközt?
- Persze. - néztem rá érdeklődve. - Jane, Alec, kérlek, nem lesz semmi baj, ígérem. - fél percig csak néztek rám, hátha meggondolom, magam, majd bólintottak. Be kísértem egy lakosztályba, ami jelenleg üresen állt. És becsuktam az ajtót. - Mi az? - kérdeztem tátogva. Még szerencse, hogy tudunk szájról olvasni. A vámpírok között szinte mindenki tud, ez az egyetlen esélyünk arra, hogy valamit titokban meg tudjunk beszélni.
- Fel akarom vetni az ötletet, hogy meghívjuk Anatolit. - néz rám sokat mondóan. Tudom miért. Anatoli egy undorító alak, de van valamink, amivel talán rábírhatjuk, hogy mellénk álljon. - De kellene a beleegyezésed. Ha te nem támogatod az ötletet, akkor felesleges iderángatni.
- Hívd, de nem ígérek semmit, átgondolom, oké? Holnap éjjel, játszunk egy kicsit? - kérdeztem már mosolyogva, soha nem voltunk kifejezetten jóban, most sem vagyunk, de ismerjük egymást és ez pont elég ahhoz, hogy jól kijöjjünk egymással, a közös szokások...
- Az erdő szélén találkozunk. - mondta, majd elhagyta a szobát.
- Erről ne beszéljetek senkinek, rendben? - kértem Jane-éket.
- Nem szólunk, de ha apád a fejünkbe néz, akkor nincs menekvés. - mondta Alec.
- Köszönöm. - öleltem meg őket, majd visszasétálunk a trónterembe. Nagy meglepetésemre Carlisle és Edward Cullen bent maradtak.
- Elnézést a kíváncsiságomért, de miért maradtatok bent? Vagy még a vacsora előtt távoztok?
- Nem, végig maradunk Bella.
- Úgy hallottam, te orvosként praktizálsz. És egyikőtök sem fogyasztott soha ember vért.
- Ez így igaz, orvosként dolgozom. Csak a régi emlékek felidézéséért maradok bent. És kíváncsi vagyok, hogy te is fogyasztasz-e vért.
- Ha csak a kíváncsiság miatt maradtok, akkor könnyebb, ha elárulom, hogy igen, iszok vért.
- Embervért, úgy, hogy te magad is ember vagy? - kérdezi Edward.
- Megsúgok valamit, egykor ti is emberek voltatok, ahogy az összes többi vámpír. Volt egy korszak, amikor nem tudtatok a vámpírokról, nem ittatok vért. Míg én sosem voltam teljesen ember, Mindig tudtam a vámpírokról, és mindig is ittam vért. Szóval igazán vitatkozhatnánk, hogy melyikünk mennyire ember. - mosolyogtam rá,
- Talán egyszer megejthetnénk ezt a vitát egy Cosmopolitan mellett. - mosolygott szívdöglesztően, emlékeztetve a megismerkedésünkre.
- Majd megbeszéljük. - nevettem fel, míg apa meg nem zavart.
- Kislányom, hamarosan érkezik a vacsora. - mondta, mire én egy utolsó pillantást vetettem a két Cullenre, majd odasétáltam hozzájuk. Az emberek pár pillanattal később jelentek meg. Paul hozta őket, mint a turistákat. Ügyelt rá, hogy fiatalok ne legyenek köztük. Csak 24 éven felűek vehetnek részt ezen a körúton, az utolsón … Ahogy mindig, most is az uralkodók választottak először. Én kinéztem magamnak egy 30-as éveiben járó férfit, de mivel nem szaladhattam oda hozzá, ezért Maria csapott le rá, így egy másikhoz sétáltam. Néhol már felhangzott egy-egy sikoly. De én végig a szemébe néztem, ő pedig nem fordította el a fejét. Most úgy közeledtem, mint egy ragadozó, aki lassan közelíti meg az áldozatot, hogy az nehogy elszaladjon. Mindkét kezemet az arcára tettem, és nem engedtem, hogy elfordítsa a fejét.
- Ígérem, hamar vége lesz. - súgtam halkan. Nem szerettem, ha az áldozatom sikít, vagy rúgkapál. A kezeim a nyakát kezdték szorítani, óvatosan, nem akartam megölni, csak azt akartam, hogy elájuljon. 10 másodperc elég volt ahhoz, hogy elkábuljon, így meg kellett tartanom. A fogaimat a nyakába vájtam és élveztem, ahogy a vére a számba ömlik. Soha nem értettem, hogy a vámpír filmekben, történetekben, miért terjedt el a vérszívás kifejezés. Hiszen, míg él az áldozat a vére csak úgy ömlik át belénk, csak akkor kell szívni, ha az utolsó cseppeket is ki akarjuk szipolyozni belőle. Ez pedig szerintem felettébb ritka. Bár lehet csak én gondolom így, nem igazán szoktunk a vérivási szokásokról beszélgetni. Élveztem ahogy a forró vér átjárja a testem. Mindig olyan érzés volt, mintha erőt szívnék magamba, ellentétben az emberi étellel. Ott abban a pillanatban, amikor elveszed annak a törékeny embernek az életét, akkor legyőzhetetlennek érzed magad, egyszerűen csodás érzés, olyan mintha hatalmad lenne. Rég nem ittam már vért, ezért most különösen jól esett. Mikor végeztem elengedtem az élettelen testet és lenyaltam a számról az utolsó vércseppeket.
- Jobb? - kérdezte Caius az önelégült képem láttán.
- Sokkal. - mosolyogtam. - Végre nem azon szenvedek, hogy mikor ásítok a képetekbe.
- Mit szóltok, hogyha inkább holnap folytatjuk a tárgyalást? - kérdezte apa. Én pedig lopva Mariara pillantottam. Mindenki belelegyezően bólintott, Maria is.
- Nincs ellene kifogásom. De a jelen helyzetre tekintettel, szeretnélek megkérni, hogy hívd meg Anatolit.
- Miért tenném? Anatoli és Igor mindig is hűek voltak a Roman klánhoz és már kifejezték az álláspontjukat. - tiltakozott apa.
- Ha engedélyezed meggyőzöm Anatolit, hogy jöjjön el. Van rá, némi esély, hogy meggyőzhető arról, hogy melyik oldalon harcoljanak. És nekünk nagyon kellenek, ők az egyik legnagyobb klán, a Culleneken kívül nekik van a legnagyobb területek is. És mind tudjuk, hogy a Cullenek nem fognak harcolni, úgyhogy muszáj meggyőznünk őket.
- Rendben, próbáld meg elintézni. Mi felkészülünk az érkezésére. - bólintott apa. - Most pedig kislányom, nyűgözzük le Carlisle-ékat. - vigyorgott.

3. Fejezet – Let's all begin

Sziasztok!
Sajnálom a késlekedést, de itt a nyári szezon és a mostani szezon első része. Ahogy azt írtam, igyekszem hetente frissíteni, valószínűleg ugyanígy hétvégente kerülnek majd fel a részek.
Köszöntelek titeket (újra) itt és köszönöm az érdeklődést.
Zenei aláfestésnek: Halsey-től a Castle.
Puszi:
LilyV

"Könnyebb a tűzre vigyázni, hogy ne égesse meg a szalmát, mint egy nő cselekedeteit előre kiszámítani."
C. Sheridan

(Bella szemszöge)

Miután Liam elindult vissza a kastélyukba én még kicsit élveztem a magányt, és a természetet, majd visszatértem az Amazonokhoz. Zafrina kedvesen velem tartott, míg én vacsoráztam. Már több mint két hete nem ittam vért, így az emberi funkcióim felerősödtek. Napi kétszer étkezem, és alszom is. Hogy miért nem vadásztam? Az elmúlt két hétben összesen 3 napot töltöttem otthon, amikor épp el voltam havazva, míg máshol nem szívesen vadászom. Miután teletömtem az éhes pocakomat, elbúcsúztam Zafrinától és visszavonultam a lakosztályomba, ahol elvégeztem a fürdő szobai teendőimet, majd ágyba bújtam. Imádtam aludni. Megnyugtató dolog. Mindig szükségem van némi alvásra, de ha heti rendszerességgel – ahogy általában szoktam – fogyasztok vért, akkor napi 2 óra az alvásidőm. Ez most már kitoldott 5-6 órára. Végül a kellemes pihentető alvásból a telefonom csörgése ébresztett fel. Álmosan tapogattam ki a telefonomat az éjjeliszekrényen, majd felvettem.
- Igen? - szóltam bele álmosan, majd még egy ásítást is megengedtem magamnak.
- Aludtál kicsim? - hallottam meg apa kellemes nyugodt hangját.
- Igen, de most már mindegy. - mondtam és közben a szememet dörzsölgettem. - Mi történt?
- Mond csak kincsem, ismersz te egy bizonyos Liam-et az Awa királyságból? - kérdezte, a vészcsengő pedig hirtelen szólalt meg eltompult agyamban.
- Igen. Barátok vagyunk. - mondtam óvatos hangon.
- Mond csak, erről nem akartál esetleg engem is értesíteni? - kérdezte már dühösebben.
- Miért tettem volna? Akkor még az Amazonokhoz sem engedtetek volna el!- vettem fel a kesztyűt apa ellen. Apa hosszú percekig nem szólt.
- Sajnálom kislányom, de majd ha egyszer neked lesz gyermeked, akkor meg fogod érteni, hogy egy szülő folyton-folyvást aggódik a gyerekéért. - mondta lágy hangon. - Lehet, hogy túlzásba viszem a védelmedet, de aggódom s ezen semmi sem változtathat. Veszélyes világban élünk és te vagy a legnagyobb kincsünk. - magyarázta tovább, mire nekem egy könnycsepp jelent meg a szememben. Meghatódtam.
- Apu, tudom, hogy mit miért tettél. De te is érts meg engem, már felnőttem, meg tudom magam védeni és szeretnék néha egy kis magányt, szeretnék másokkal is ismerkedni. Nem akartalak megbántani soha, csak nem volt más választásom, hogy másokat is megismerjek. Marcus bácsi és te is annyira óvtok, hogy nem hagytok mellette élni.
- Igyekszünk változtatni ezen, ígérem. - mondta megenyhülve. Egy kissé megdöbbentem. Arra számítottam, hogy kiakad, hogy kiabálni fog, és a szememre veti, hogy elárultam. De nem tett semmi ilyet. Gondolom anya és Caius érdeme. - De minden esetre nyugtass meg, hogy csak barátokat szereztél a hátam mögött.
- Persze apa. - csóváltam a fejem.
- Ezentúl pedig mindent elmondasz nekem, cserébe én igyekszem, hogy élni hagyjalak.
- Köszönöm apu, te vagy a legjobb. De azért ígérd meg, hogy Liamre sem leszel dühös. Az elmúlt években jó barátok lettünk, mivel ő is meg én is sokat voltunk egyedül …
- Tudom, kicsim, láttam a gondolataiban. És azt is, hogy nincsenek rossz szándékai feléd. Ez az egyetlen oka annak, hogy életben hagyom. És azt is engedélyezem, hogy részt vegyél a megbeszélésen. Be kell látnom, hogy az én kislányom felnőtt. Úgyhogy holnap délután indulj vissza, hogy 7-re ideérj.
- Ezt most tényleg komolyan mondod? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen. De most próbálj meg aludni, majd ha visszajöttél beszélünk. Álmodj szépeket! Szeretlek.
- Én is szeretlek apu. - köszöntem el tőle mosolyogva. Ahogy letettük a telefont én arcrepesztő mosollyal bambultam a plafont. És egy lapra ráírtam, hogy hazamegyek. Féltem, hogy reggel, mikor ténylegesen felkelek, nem fogom elhinni, hogy tényleg megengedi ezt nekem. Az izgalomtól és az örömtől végül későn tudtam csak visszaaludni. Reggel ahogy kezdtem magamhoz térni első az volt, hogy megnézzem a papiruszt, hogy tényleg nem csak álmodtam. Majd miután rendbe szedtem magam mindenkinek lelkesen újságoltam a hírt. A délelőtt lassan telt, ahogy a repülő út is haza, még egy légörv ény is beleköpött a levesembe, de végül csak hazaértem. Őrületesen izgultam, de csak jó értelemben. Anya vidáman köszöntött és miután lezuhanyoztam segített felvennem az előre elő készített ruhát, ami egy vörös-fekete ruha volt. A felső része mindössze a fűzőből állt, míg az alsó egy lágy szoknyából. A fűző kiemelte a dekoltázsomat és a rajta pihenő Volturi nyakláncomat. Míg a vörös-fekete agresszivitása a fehér bőrömre hívta fel a figyelmet. Nem volt szükségem parfümre, hiszen a vérem illata egy vámpírokkal teli teremben tökéletes parfüm, a hajamat is feltűztem, hogy jobban érződjön. Nem féltem attól, hogy valaki rám támad, attól viszont igen, hogy megbotlom, vagy rálépek a szoknyámra. Persze erre kis esély volt, de azért néha vannak szerencsétlen időszakaim, remélem nem mostanában lesz a következő. Mielőtt még elindultunk volna a trónterembe anya megnyugtatott, hogy tökéletes vagyok, persze a szülői elfogultság mondatta vele, de azért megnyugtatott. Két folyosóval a trónterem előtt még biztatóan átölelt, majd az a pár méter már úgy illant el, mintha ott se lett volna. A trónterem ajtajában álló két Gárdatag, Michael és Bernardo kinyitották előttem az ajtót. Az eddigi nyugodt beszélgetés abbamaradt. Nem tudom, hogy miért. Talán az döbbentette meg őket, hogy megismerhetik a hét lakat alatt őrzött Aro Volturi lányát, de az is lehet, hogy csak a szívverésem és a vérem illata okozta. Kissé kényelmetlenül érintett a beállt csend, még csak nem is lélegeztek. De összeszedtem magam és Carlisle-hoz lépdeltem. Nem akartam senkit sem megrémíteni, ezért csak emberi tempóban közlekedtem.
- Igazán örülök, hogy végre megismerhetlek Carlisle, már rengeteget hallottam rólad. - nyújtottam felé mosolyogva a kezemet. Ő pár pillanatig járatta a szemét apa, Marcus és köztem, de végül lágyan kezet fogott velem.
- Didyme? - kérdezte döbbenten. A mosolyom egy pillanatig leolvadt az arcomról.
- Mindig mondták, hogy nagyon hasonlítok rá, de eddig nem gondoltam, hogy ennyire. - mondtam halkan. - A nevem Isabella, de mindenki csak Bellanak hív.
- Bocsáss meg, nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. - szabadkozott.
- Ugyan, nem történt semmi. - mosolyogtam. Végig pillantottam a többi Cullenen, az egyikük meg is ragadta a figyelmemet, de igyekeztem korrigálni a dolgot és Eleazart is köszöntöttem. Majd leültem a nekem szánt helyre, apa és Caius közé.
- Minket nem is köszöntesz Bella? - kérdezte Liam, mire én felnevettem.
- Két napja találkoztunk, nem hinném, hogy szükség lenne rá. De jövök neked eggyel. - kacsintottam rá.
- Jól gondolom kislányom, hogy nem vacsoráztál? - nézett rám apa áthatóan, mire én vállat vontam.
- Nem igazán. - néztem rá a legártatlanabbul. - Mindegy, nem is vagyok éhes. - és öntöttem egy pohár vizet az előttem lévő kancsóból a pohárba. Persze rajtam kívül senkinek sem volt rá szüksége.
- Elnézést, tudom, hogy ez a tárgyalás nem erről szól, de Bella, te félvér vagy? - kérdezte érdeklődéstől csillogó szemekkel Carlisle.
- Igen, félvér. Sulpicia ember volt még, mikor fogant. - válaszolt apa büszkeséggel hangjában. - De ezt később is meg tudjuk beszélni. - zárta le a témát és áttért a politikára. Igazából ez a rész hidegen hagy, én a stratégiai megbeszéléseket szeretem. De azért el lehet viselni. Én akartam ezt. Valamit valamiért.

Visszatérés

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt vagyok, sajnálom, hogy januárban nem frissítettem, de most igyekszem hetente frissíteni. Legkésőbb hétvégén már fel is teszem a következő részt.

Köszönöm az érdeklődést és a kitartást a blog mellett :)
Puszi:
LilyV

2. Fejezet – My life as a Cullen

Sziasztok!
És helló kövi rész. A történet másik főszereplőjének életét ismerhetitek meg, ami szintén nem mindig fenékig tejfel, mert hát kinek az élete az?
Zenehallgató sorstársaimnak ajánlom hozzá Rihanna-tól a Cry-t.
Puszi:
LilyV

"Nem változik semmi,
ha körbe nézek, tényleg,
itt minden megszokott,
és nem látszik a lényeg.

Nem változnak a nappalok,
se jobb, se rosszabb nem vagyok,
nem változnak az emberek,
ne izgulj, itt nem változik semmi."
/Kosztolányi Dezső: Esti Kornél/

(Edward szemszöge)

Az öröklét vagy csodaként vagy csalódásként szakad az emberek fejére. Nos én csalódtam. Mikor Carlisle átváltoztatott nem volt senkim, senki, akiért érdemes lett volna harcolni. Én voltam az első, akit ő változtatott át és védett meg a haláltól. Mindig mellettem állt, még akkor is támogatott, mikor 4 hónapig embervéren éltem. Elfogadott úgy is, ő nem csalódott bennem, de én csalódtam magamban. Aztán segített kiépítenem az önuralmam és visszatérni az állatvérre. 15 évig éltünk ketten, mielőtt megtalálta Esmet. Majd Jött Rose. Azt remélte jó pár lesz nekem … nos, megpróbáltuk nem jött össze. Aztán jött Emmett, akinél végül Rose lehorgonyzott. Örültem nekik. Majd csatlakozott Alice és Jasper. Később még több vega vámpír kért bebocsátást a területünkre, amit mi a Volturitól kaptunk. Csodás lankás, esős vidék Észak-Amerika és Dél Kanada területein. Aro ragaszkodott hozzá, hogy építsünk ki egy központot és ha Carlisle is úgy akarja, akkor fogadjunk be hozzánk hasonló vámpírokat, vagy olyanokat, akik ilyenné akarnak válni. Eleinte nem igazán szívleltem Arot, de segített nekünk, mindig mellettünk állt, és azt is elfogadta, hogyha mi nem kívántunk részt venni a harcokban, amik Volturi ellen zajlottak. Mindezekből kiderült számomra, hogy a hideg álca mögött, valahol elrejtve Aronak is van szíve, vannak érzései. Bár felém sose mutatott semmit, csak az érdeklődést a képességem iránt, de Carlisle-t szerette, de főleg becsülte. 107 éve vált teljessé a családunk, akkor jött létre a királyságunk, amit mi 7-en vezettünk, de leginkább Carlisle és én. Egy ideig rendben voltam egyedül, pár nélkül, de 149 év rettenetesen hosszú idő, főleg ha a közvetlen közelemben, vagyis a családomban mindenkinek van társa. Aztán egy idő után elkezdtem keresgélni, kapcsolatok teremteni, nem mind volt éppen hosszú távú, de attól még elütöttük az időt együtt. Mindig csak hozzám hasonló vega vámpírokkal voltam. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg másvalakinek sikerül felhívnia a figyelmemet magára. Éppen az Egyiptomi Királyságban jártam, Benjaminnál, az egyik hercegnél. Az ő kastélyuk Gízában van elrejtve. Kicsit más, mint a többi, hiszen a sivatagban nem egyszerű eltüntetni egy kastélyt, ezért a piramisokba rejtették őket. Vagyis a piramisok maguk a kastélyok. Persze a föld alatt összeköttetésben állnak egymással. Akkor, amikor a legkevésbé sem számítottam rá, akkor pillantottam meg őt. Kairóban találkoztunk. A hazafelé tartó gépre igyekeztem, mikor megláttam őt, a hotel báltermében. Valamilyen ünnepség lehetett. Ott volt ő, csodálatos vérvörös ruhában, egyedül. Olyan hirtelen döntöttem el, hogy maradok, hogy észre sem vettem, mikor indultam vissza a szobámba. Visszavittem a cuccaimat és felvettem egy egyszerű fekete öltönyt. Ahogy leértem a bálterembe hamar megtaláltam. A bár pultnál ült, valamilyen színes és alkoholos koktélt kortyolgatva, még mindig egyedül. Odaültem mellé és rendeltem egy pohár vörösbort a látszat kedvéért. Ahogy közel értem hozzá és megéreztem vérének mámorító illatát, amely szinte dalolt nekem, már nem tudtam, hogy megmerjek-e szólalni, vagy sem. Egy kedves mosolyt villantott rám, amitől majd lehidaltam. Ő nem olyan volt, mint a többi ember, nem mutatta, hogy félne tőlem, egyszerűen kedves volt és közvetlen. Ő kezdeményezte a beszélgetést. Nem kérdezte, hogy miért vagyok ilyen sápadt, nem tette szóvá, hogy az egész beszélgetésünk alatt nem ittam a borból. Sajnos nem tudtam meg róla sok mindent, mégis órákig beszélgettünk. De a legkellemesebb a csend volna. Na nem a bálteremé, ott szörnyű hangzavar volt, hanem a gondolataié. Olyan megnyugtató volt, csak az ő gondolataira kellett gondolnom és máris megszabadultam a fejemben dübörgő gondolatoktól. Sajnos másnap már nem találtam, és harmadnap sem. Végül hazajöttem, de azóta is őt keresem, akármerre megyek. Minden fehér bőrben, minden vörösesbarna hajkoronában, minden csokoládészínű szemben, és minden kedves mosolyban. Mindenkiben, aki ugyanazt a parfümöt viseli, mint ő, akkor. Azóta 3 év telt el. 3 év emberi mércével rengeteg. Ennyi idő alatt a haja színe is árnyalatokat változhatott. Talán már a szeme sem csillog úgy. Azóta már párja lehet, családja. Gyerekei. Beszéltem róla a családomnak is természetesen. Ők biztattak, hogy keressem meg, talán ő az igazi. Talán ő is volt az és én elszalasztottam … Még ennyi idő után is felrémlik előttem az arca, csak úgy a semmiből. Komolyan ennyire szenilis lettem? Alice kopogása zavarta meg a gondolataimat. Meg se várta, hogy válaszoljak, már be is libbent.
- Kész vagy Edward? - kérdezte mosolyogva a kis energiabomba.
- Naná. Nekem nincs szükségem annyi fölösleges cuccra, mint nektek. - forgattam a szemeimet és felkaptam a táskám és már mentünk is a hangár felé. A repülőről már csak Rosalie és Emmett hiányoztak. Mind sejtettük, hogy merre járnak.
- Remélem ideérnek idejében, nem akarom lekésni a tárgyalást. Így is alig pár órával érünk csak oda hamarabb. - szólalt meg Carlisle. A gondolatai izgatottak voltak.
- Hiányzott, már Volterra, meg Aro? - kérdeztem mosolyogva.
- Egy kicsit igen. - viszonozta vidáman a mosolyomat.
- 5 perc és itt vannak. - mondta elhomályosult szemmel a kis jövőbelátó. Pár percig csend volt, végül Esme szólalt meg.
- Szerintetek Aro bemutatja végre a lányát?
- Érdekes, ezt a kérdést minden utunk előtt felteszi valaki. - nevettem fel.
- Miért, téged egyáltalán nem érdekel? - kérdezte Esme.
- Nem igazán. - vontam vállat. - Egyébként is, ha az elmúlt 37 évben nem mutatta be, nem tudom, most miért tenné.
- Mert megunták, hogy hét lakat alatt őrzik a kis csajt. - szólalt meg Emmett.
- Aroból kiindulva szerintem a lánya hamarabb unja meg a védelmet. - szólt közbe Carlisle.
- Nem tudom, de szerintem valami meg fog változni. - szólalt meg Alice.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte párja. - Mit láttál?
- Semmi furcsát. Csak egy megérzés. - válaszolt elgondolkodva.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte Carlisle, majd bement a pilóta fülkébe és én is követtem. Ő vezetett. Közben beszélgettünk, a helyzetről, a Romanokról. Nekünk sem igazán tetszik, hogy annyi embert változtatnak át. De hogy ezért megérné-e harcolni és kockáztatni, azt nem sikerült eldöntenünk eddig sem. Carlisle harc ellenes volt, míg én … az unatkozó vámpír háború párti. Ezzel még nem is lenne baj, ha a család többi része el tudná dönteni, hogy mi legyen. A fiúk persze mellettem voltak, míg Esme és Rose Carlisle mellett. Alice pedig azt mondta, hogy ő megvárná a tárgyalást. Szóval az egész szarság Alice döntésén múlik. Nem kételkedem a húgomban, hiszen ő az, aki előre látja a jövőt...
Hamar megérkeztünk Volterraba. A repülőt Carlisle a rá jellemző orvosi precizitással tette le a hangárban. Ahogy kiszálltunk, máris a királyok és feleségeik fogadtak minket. Valószínűleg minden királyságot, akik a tárgyalásra érkeznek. De a Denali Klán vezetői is mellettük voltak. Hiszen a Denalik jó barátaink, bár a Volturival nem ápolnak olyan jó viszonyt, mint mi. Kedvesen üdvözöltek minket. Aro barátságos ölelésben részesítette Carlisle-t, míg nekünk csak a macsós hátverekedős ölelés jutott. Sulpicia vidáman, anyai szívjósággal tekintett ránk, kicsit hasonlított Esme-re, csak a vörös szemek hibádzottak. Természetesen Aro lánya nem volt itt. Senki nem tette szóvá. A Denalik úgy gondolták, hogy nem is létezik az a lány. Őszintén szólva az én fejemben is megfordult, de Carlisle szerint biztos, hogy van egy lánya. Mondhatni a vámpírvilág nagy részének ez a főkérdése. Vajon tényleg létezik-e Aro lánya? És hogy ki lehet az? Nem tudom, mert olyan óvatosak, hogy tőlem mindig igyekeztek távol tartani a testőrséget, csak a Gárda tagjaival és persze az uralkodói családdal találkozhatok, akik meg jobban figyeltek arra, hogy mit gondolnak, mint arra, amit mondanak. Halk beszélgetés zajlott, miközben megmutatták a lakosztályainkat. Esme Sulpiciához és Anthedorához csapódott, míg Rose és Alice a Denalikkal csevegtek. Carlisle a királyokkal folytatott könnyed beszélgetést, míg mi hátul maradtunk Jazz-el és Emmett-tel. Épp arról beszélgettünk, hogy mennyire utáljuk, hogy a tárgyalások mindig olyan csillivillik. Mindenkinek kötelező a szmoking, nyilván, csak nekünk pasiknak. A csajok meg mindig valamilyen francos ruhát vesznek fel. Aroék is néha szmokingot vettek, de valahol mindig volt rajtuk valami vörös. Talán az összetartozás jegyében, vagy ki tudja miért.
- Szerintetek valaha is megismerjük a híres Volturi hercegnőt? -kérdezte Emmett. Tudtam, mire megy ki a játék, azt akarta, hogy gondoljanak rá, hogy én megtudjak róla valamit. De ez nem ment sok sikerrel. Egyedül Sulpicia gondolt rá, de nem az arcára, vagy a jellemére. Mindössze annyi volt a gondolat, hogy sajnálta, hogy nem köszönhetett el tőle személyesen.
- Ha Aron múlik, akkor szerintem nem. - válaszoltam Emm kérdésére. Mikor elfoglaltuk a lakosztályainkat, én még el indultam egyet körbe nézni. Szerettem Volterrat, itt nem esik olyan gyakran, mint nálunk, itt kellemes és napos idő van. Az egyik folyosón egy számomra ismeretlen vámpírral találkoztam, aki úgy nézett ki, mintha egy régi indián filmből lépett volna ki. Na jó azért vámpírkiadásban nyilván. A gondolatai a döbbenetről árulkodtak, hogy végre találkozhat egy vegával.
- Szia! - köszöntem illedelmesen és még egy mosolyt is villantottam. Volt valami a srácban, ami arra késztetett, hogy barátkozzak vele. Talán azért, mert ő is olyan magányosnak tűnt, mint én. - Edward Cullen vagyok. - nyújtottam felé a kezemet, ő pedig azonnal el is fogadta.
- Szia. Én Feketeholló vagyok, de hívj, csak egyszerűen Liamnek. - mosolygott.
- Miért pont Liam? - kérdeztem érdeklődve.
- Tudod én még akkoriban születtem, amikor az indián törzsek uralták Amerikát. Az Awa indiánokhoz tartoztam én is, meg a nővérem is, Tüzesszem. De hát jöttek a konkvisztádorok és az indiánok nagy része életét vesztette, minket egy vámpírasszony változtatott át. Aztán megerősödtünk, és területeket szereztünk, létrehoztuk, a mi kis birodalmunkat. De muszáj volt haladnunk a korral, ezért választottunk magunknak olyan neveket, amik a mai világban is megállják a helyüket.
- Hát akkor nem vagy mai csirke. - mosolyogtam, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy azért ő egy király és talán nem kéne így beszélnem vele. - Bocsáss meg, nem akartalak megbántani …
- Semmi gáz, szeretem a szókimondó embereket. És ami igaz, az igaz. Szerintem jól ki fogunk jönni Edward.
- Én is így gondoltam Liam. - pillantottam rá. - Nem megyünk le a díszkertbe, míg nem kezdődik a tárgyalás?
- De, szívesen. Úgy se akarok kolonc lenni a testvéremék hátán.
- Átérzem a helyzetet. Tudod nekem ott van Carlisle, ő változtatott át minket. Ő és a párja, Esme kicsit olyanok, mintha a szüleim lennének. És a többiek, pedig mintha a testvéreim volnának, persze nincs vérrokonom. De jó érzés egy családhoz tartozni. Csak a gyertyatartó szerep nem épp kellemes. Ők mind megtalálták a társukat …
- Igen, értem, mit mondasz. A testvérem és a párja Paul már 72 éve együtt vannak, azóta kicsit nehezen találom a helyem. - csóválta a fejét. - De az örökkévalóság elég hosszú, egyszer majd mi is megtaláljuk a párunkat.
- Igen, remélem. Kicsit unalmas egyedül, és néha idegesítő szeretőt pesztrálni.
- Az élet kemény haver. - nevetett fel. - Figyu, én már elmondtam az átváltozásom történetét... Ha nem vagyok túl indiszkrét, akkor te is elmondod?
- Nem, bár az enyém korántsem ilyen érdekes. Én az 1901-ben születtem Chicagoban. Az apám katona volt, azt hiszem sosem láttam. Az anyám nevelt fel, de aztán 1918-ban elkapta a spanyolnáthát, majd utána nem sokkal én is. Carlsile ott dolgozott, orvosként. Az anyám kérte, hogy mentesen meg bármi áron, ezért végül átváltoztatott.
- Carlisle orvosként dolgozott? -kérdezte döbbenten. Nem csodálom a döbbenetét.
- Igen. Most is van praxisa otthon. Az apja az anglikán egyház papja volt. Mikor átváltozott úgy érezte elkárhozott. Próbált véget vetni az életének, de nem sikerült neki. Sosem fogyasztott ember vért, mert a közelében csak állatok voltak. Persze Aro hamar felfigyelt rá és idehozatta.
- Én képtelen lennék lemondani az embervérről. Bár az is igaz, hogy én nem szánom őket. Láttam mit tettek, mikor leigáztak minket, mikor még emberek voltunk.
- Rengeteg emberi bűn rohasztja a világot. Én is tudom. Pár hónapokig én is próbáltam embert vért inni, nem sokkal az átváltozásom után, de nem ment.
- Hogy érted, hogy nem ment? Hisz ez az életösztönünk, hogy embert öljünk.
- Igen, ez igaz, de akkor kicsit nehéz, ha hallod az áldozataid gondolatait. Látod a gondolataiban a családjukat és egyszerűen megsajnálod. - sóhajtottam fel.
- Oh, szóval agyturkász vagy, mint Aro.
- Olyasmi, csak nekem nem kell hozzá érintés.
- Akkor az én gondolataimat is hallod? - nézett rám döbbenten.
- Igen. - mosolyogtam rá. Épp megszólaltam volna, hogy nem zavar, hogy eleinte egy elkényeztetett fickónak gondolt, de elkezdett rezegni a telefonom, jelezve, hogy sms-t kaptam. „ Induljatok el a trónterem felé.” - Fontos? - kérdezte Liam.
- Áh, csak Alice, hogy induljunk el a trónterem felé. - csóváltam a fejem. Látta, döbbent nézését. - Alice látja a jövőt. Illetve azt, hogy egyes döntések milyen következménnyel járnak majd.
- Ez igazán lenyűgöző. Bár korábban ismertem volna, tanácsot kérhettem volna. - sóhajtott fel.
- Miben? Esetleg segíthetek?
- Nem hinném. - mondta. Nem akarta elmondani, de a gondolatai elárulták. Rá akarja venni Arot, hogy hozassa haza a lányát a tárgyalásra.
- Te ismered a lányt? - pislogtam rá döbbenten.
- Igen. Aro mikor tárgyalások vannak, mindig az Amazonokhoz küldi. Mi pedig velük szomszédos királyság vagyunk. Hát néha találkoztunk. A hercegnő nem szereti, hogy ennyire félőn óvják. És mikor nincs itt, ahol az egész Volturi az ő lépéseit figyeli, akkor kicsit szabad.
- Belezúgtál Aro kicsi lányába? - kérdeztem halkan, nehogy valaki meghallja, akinek nem kéne.
- Nem, dehogyis! Csak enyhítette a magányomat. Jó társaság és elismerem szép is, de csak barátok vagyunk.
- Miért pont téged kért meg rá, hogy intézd el, hogy itt lehessen?
- Mert Aro és Marcus foggal-körömmel védik. Ő hiába könyörgött, nem hagyták neki. Most pedig a Volturi elég nagy trutyiban van ahhoz, hogy nagyon akarja, hogy segítsünk nekik. - mosolygott rám. - Csak azt remélem, hogy nem szedik le a fejem rögtön, hogy felhozom a témát.
- Nem hinném, ahogy mondtad, szükségük van a segítségetekre, nem akarják, hogy a Romanoknak segítsetek. - veregettem meg biztatóan a vállát, majd ráfordultunk a trónterembe vezető folyosóra és már ott is voltunk. Mindketten a családjainkhoz ültünk, míg vártuk Sulpiciat és Esmet, de rajtuk kívül mindenki ott volt. Alig fél perccel később be is libbentek, de még így is 2 perc volt a kezdésig. A trónterem fel volt díszítve kis asztalokon arany tárgyak hevertek, és súlyos vörös vásznak díszítették az oszlopokat. Csodáltam, hogy Maria nem tett kétértelmű megjegyzéseket Jasperre, hiszen egykor vele volt. Bár az is igaz, hogy most egy újszülött feszített mellette. Végül, az előre megbeszélt időpontban elkezdődött a tárgyalás. Aro először a helyzetet taglalta, hogy mennyi embert változtattak át a Románok, és hogy valószínűleg az oroszok, a kínaiak, japánok, és néhány afrikai királyság melléjük fog állni, míg az írek és az egyiptomiak nem kívánnak részt venni semmilyen harcban. Nos igen, ha így állnak a dolgok tényleg elég nagy szutyokban csücsülnek. Ugyanakkor az Amazonok és Skandinávok teljes mellszélességgel mellettük állnak. Folyamatosan hangsúlyozta, hogy milyen lehet, ha a Romanok győznek. Meg azt is hajtogatta, hogy mennyire fontos lenne a segítségünk. Aro két hétre tervezte a tárgyalásokat, hogy legyen bőven időnk mérlegelni és tárgyalni, hogy esetleg a háború végén milyen terülteket akarunk meg hasonló hülyeségek. Pár pillanatnyi csend volt, miután Aro befejezte a hosszadalmas monológját. Hát Liam úgy érezte, itt az ő ideje.
- Mi eljöttünk idáig, pedig jól tudod, hogy nincs bajunk a Romanokkal jobban vagy kevésbé, mint veletek. Hajlandóak vagyunk segíteni, de van egy feltételünk.
- Hallgatlak titeket. - fűzte össze ujjait Aro és rátette a fejét. Érdekelte a dolog, főleg mivel ő nem igazán hitte, hogy az Awak segítenének nekik.
- Csak a lányod jelenlétében vagyunk hajlandóak tárgyalni. - mondta határozottan. Erre a kijelentésre a Volturi megelevenedett. Jane és Alec közelebb húzódtak a királyokhoz, Aro egy halk, állatias morgást hallatott, ami egyszerűen döbbenetes volt, hiszen ő soha nem jött még ki a sodrából, legalábbis amennyire tudom. Marcus kezei ökölbe szorultak az asztalon. Sulpicia a férjét féltette. Míg Caius egyszerűen csak felnevetett. Aro gondolataiban őrjöngött. Nem akarta idehozni a lányát, féltette. Míg Marcus egyszerűen aggódott. A gondolataiból megtudtam, hogy miért is. Hiszen ő az elhunyt feleségét, Aro húgát, látta a lányban, ahányszor ránézett. De Caius velük ellentétben örömittas volt, mint aki épp most nyert meg egy diadalt.
- Te ismered a lányomat? - kérdezte elfojtott dühvel hangjában Aro és Liam előtt termett, közben levette a kesztyűjét és megfogta Liam kezét. Liam mindent próbált, egy régi éneket dúdolt, amivel az én képességemet már ki is töltötte. De Aro olvasni tudott a mélyebb gondolataiban is. Így Aro gondolataiból én is halhattam. „ Talán én elérhetném, hogy számításba vegyenek téged.” Aro nem kicsit dühöngött, de leginkább csak gondolatban, az érzéstelen álarca visszapattant az arcára.
- Én előre szóltam nektek, hogy ne akarjátok ennyire irányítani. - szólalt meg Caius.
- Hogy lehetett ilyen felelőtlen? - kérdezte halkan Marcus. Ő elég ritkán szólal meg, így hirtelen meg is lepett.
- Úgy bántatok vele, mint egy porcelán babával, vagy egy szép dísztárggyal, amit el lehet zárni egy vitrinbe. Nem engedtetek neki szabad teret, hát szerzett magának. - vont vállat Caius.
- Valahol mélyen mind tudtuk, hogy előbb utóbb eljön ez pillanat. - szólt Sulpicia, bár gondolatai az aggodalomtól voltak hangosak. - A lányunk olyan, mint te Aro. Az egyiptomiak nem fogadtak be titeket, hát létrehoztál egy másik királyságot. A lányunknak nem hagytál beleszólást a politikába, hát kiharcolta magának. Olyan makacsok vagytok, hogy addig nem nyugszotok, míg el nem éritek, amit akartok. - Aro elgondolkodva nézett Sulpiciára.
- Rendben van, visszahívom. - sóhajtott fel pár perccel később, az orrnyergét nyomkodva, mintha fájna a feje. - Holnap estére, a tárgyalásra itt lesz. De ha bárki neki támad, annak a testi épségét nem garantálom. Mára, akkor legyen ennyi. Legkésőbb holnap este találkozunk. A lakoma holnap lesz, de aki esetleg szomjas, azok szóljanak egy testőrnek és elkíséri őket táplálkozni. Kellemes időtöltést nálunk. - mondta már szívélyes hangon és kiviharzott a teremből. Után Marcus-szal és Sulpicival. Caius pedig Liamhez ment és érdeklődött, hogy hogy ismerkedtek meg. Nem volt nagy sztory, Aro lánya kereste fel, mondván, hogy megunja az életét az Amazonoknál. Caius bólintott. És még adott pár jó tanácsot, hogy Aro és Marcus előtt csak illedelmes távolságból, azaz minimum a fél trónterem távolságból kommunikálhat majd vele, ha nem akar bajt. Persze ezután a megbeszélés után mi annyira kíváncsiak voltunk a híres hercegnőre, hogy egészen a tárgyalásig csak róla beszéltünk. Denali klánnal kiegészülve beszélgettünk az egyik társalgóban. Egy ideig Liam is velünk volt, de aztán megunta, hogy folyamatos kérdésekkel bombázzák, így inkább elment. A Volturi királyok nem csatlakoztak hozzánk. Aro nyilván a lányát dorgálja, míg Caius igyekszik visszafogni. De Antheodora és Sulpicia dél körül csatlakoztak hozzánk.
- Bocsássatok meg, de a férjem épp dühöng, szóval nem akar másokkal találkozni. - nézett ránk bocsánatkérően Sulpicia, miután helyet foglaltak a köreinkben. - Ha engem kérdeztek eléggé túlspirázza a dolgot.
- Soha nem láttam még ennyire kiborulni, pedig én már jó ideje ismerem. - szólalt meg Carlisle.
- Akik nem ismerik, úgy gondolják, hogy nincs szíve. Hát én nem tudom. De az a hév, ahogy a lányunkat, a testvéreit és engem szeret …
- Nekem nem kell magyarázkodnod. Ismerem őt. - mosolygott kedvesen Carlisle. - Gondolom sejted, hogy mennyire várjuk már, hogy megismerhessük a lányodat.
- Mi miért nem találkozhattunk vele soha, míg az Amazonok igen? Mindig úgy hittem, hogy megbíztok bennünk. - kérdeztem komoly hangon.
- Oh, meg is bízunk, Edward. - mosolygott Atheodora. - De Aro félt tőletek.
- Tőlünk, ugyan miért? - kérdezte meglepetten Emmett.
- Hogy is fogalmazzak, szépen. - nevetett fel Antheodora a másik Volturira nézve. - Bella néha eléggé önfejű és csak azért is dacol az apjával. Aro tart tőle, hogy esetleg a ti életmódotokat választja és Carlisle-hoz hasonlóan kilép a családunkból. Persze még ha vega is lenne, akkor se hagyna el minket soha. De egy aggódó apának ilyesmit soha nem lehet megmagyarázni.- Hát igen, ez tényleg elég nagy hülyeségnek tűnt, de én aztán semmit sem tudok az apaságról, szóval nem hányom fel Aronak, még gondolatban sem. Egy ideig még velünk maradtak, majd indultak ügyes bajos dolgaikra. Hiába vártunk, nem érkezett meg a gép, még fél órával a megbeszélés előtt sem, így a trónteremben vártunk tovább, izgatottan. Lassan szállingóztak be a többiek, míg Aro alig 3 perccel a megbeszélés kezdete előtt megszólalt. Már mindenki ott volt, csak Sulpicia nem.
- A lányomék gépe légörvénybe került, ezért sajnos kicsit késik. De fél órán belül itt lesz. Sulpicia vele együtt csatlakozik hozzánk. De addig hanyagoljuk a problémákat. És beszélgessünk másról. - mondta kedves hangon. Halk beszélgetések töltötték be a termet. Carlisle Marcus mellett ült, én pedig Carlisle másik oldalán, így mi inkább a Volturikkal beszélgettünk.  17 perccel később hallottuk meg a repülő érkezését, ami a családomat és a Denali klánt is izgatottabbá tette ...